Vannak pillanatok, melyeknél úgy érzed "bár csak örökké tartana". Vannak pillanatok, melyeket újra és újra átélnénk, és bármennyiszer megismétlődik, mindig azt mondod "csak még egyszer utoljára". De a pillanat attól szép, hogy elillan. És így születnek meg az emlékek. 

Mikor találkozol egy olyan személlyel, aki mellett önfeledt boldog tudsz lenni, akivel bármiről lehet beszélni, és aki mellett különlegesnek érzed magad. Aki képes a biztonság érzetét kelteni veled, aki előtt nem kell titkolóznod. Akit félsz elveszíteni. Akiről nyíltan képes vagy kijelenteni hogy a másik feled, el ne engedd. Vannak emberek, akik egy életen át hajkurásszák ezt az érzést, de sosem találkoznak vele. És ha megtaláltad jusson eszedbe, ki lennél te nélküle.

Ha sokat bántanak egy állatot, az előbb utóbb megtanulja, hogy az embertől félni kell. Így van ez velünk is. Az ember, akit sokszor bántottak, egy idő után már nem bízik. De miért is bízna, "hisz minden ember egyforma" -gondolja. A probléma csak az, hogy társas lények vagyunk. Szükségünk van törődésre, szeretetre, és egy társra, akire számíthatsz, akivel együtt örülhetsz, valakire, akivel megoszthatod a titkaid, élményeid. De vajon képes egy ember újra bízni? Persze hogy képes. Mert igaz hogy fél az árulástól, a hazugságoktól, de a magány érzésétől még jobban.

Először még csak egy kósza gondolat, majd egy feltevés. Végül érzéssé fajul, melytől nem vagy képes megszabadulni. A lelkedben egy űr tátong, és nem tudod miért, mitől. Fogalmad sincs mi hiányzik, csak tudod, hogy valami nincs. Nem vagy egész.

Az élet mindent szinkronban, vagy úgynevezett egyensúlyban tart. Nincs olyan, hogy csak rossz dolog történik, vagy az ellenkezője. Ha történik valami jó dolog, sajnos azt követően egy rossz is fog. Az élet mindig meg fogja tartani ezt az egyensúlyt, és ez ellen nem tehetünk semmit. De ha képesek vagyunk meglátni a fényt az alagút végén, akkor a rossz dolgokban is észrevesszük a pozitívumot.

Borzalmas dolog, mikor az embert rengetegen veszik körbe, még is magányos. Mikor rengeteg "Barátja" van, még is úgy érzi nincs kivel megosztania a titkait... Mikor mindig neki fontosabb a másik... azt hiszem, ezt nevezik magánynak.

A hit, magában egy teljesen hétköznapi szó. Semmi ereje. Ám ha képes vagy ehhez az aprócska szóhoz hozzácsatolni valamit, már is értelmet kap. Hinni valakiben, hinni valamiben. 
Az emberek többségének a hit egyet jelent a reménnyel. Valamiben hasonlítanak ez igaz, mert mindkettő egy még be nem következett dologról mesél. Azonban, míg a remény azt bizonygatja, hogy a mérleg egyik oldala megbillen, a jó avagy rossz irányba, addig a hit teljesen meg van győződve a mérleg bekövetkező álláspontjáról.